Lelkipásztorként sokszor fáj a szívem azokért a bárányokért, akik elkóboroltak a rám bízott nyájból. Pedig már meghallották az igét, megismerték Jézust, belekapaszkodtak drága ígéreteibe, megtapasztalták dicsőséges szabadításait, itt voltak istentiszteleteinken, talán még szolgáltak is. Vajon hol vannak? Ilyenkor azzal vigasztal a Lélek, hogy ők nem az enyémek, hanem Krisztuséi, „...aki Isten mindenek felett: áldott legyen mindörökké” (5. vers). Pál is egy imádsággal közelíti meg ezt a nem könnyű kérdést, és az ámenben kifejezi azt is: benned bízom, Uram!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése